Az első számú közellenség

Én be merem vallani, hogy igenis már nagyon sokszor elfogott a félelem életemben. Ha valaki azt állítja, hogy soha nem fél, az hazudik. Ez egy olyan mechanizmus, ami a saját érdekünkben alakult ki bennünk az evolúció folyamán. Értünk van, és csupán rajtunk múlik, hogy miként kezeljük: a félelem uralkodik felettünk, vagy fordítva. Én magam minden egyes komoly akciót megelőzően féltem. Egyfajta kábítószer volt a számomra. Vágyakoztam utána, mint a drogos az anyag után. Jelenleg majd 20 000 ember ül börtönben Magyarországon. A rácsok mögött az elítéltek egy teljesen külön világba kerülnek, amelynek saját szabályrendszere és értékrendje van. A legtöbbeknek pokolian nehéz alkalmazkodni, de vannak olyanok, akiknek ez a világ sokkal otthonosabb, akik nagyobb tekintélyt vívnak ki maguknak a rácsok mögött, mint a külvilágban. Dodi az utóbbi típusba tartozik. Az ország összes börtönében ismerik a nevét: a rabok és az őrök egyaránt élő legendaként tekintenek rá. Gyerekként tartóztatták le először, azóta ki-be jár a börtönből. Legtöbbször rablásért, betörésért csukták le, és majd minden alkalommal próbálkozott szökéssel. Egyik ilyen, sikeres akciója után nevezték ki az őt kereső rendőrök az első számú közellenségnek. Havas Henrik hónapokon keresztül interjúzott vele. Dodi kendőzetlenül mesélt neki a gyerekkoráról, a bűncselekményeiről, a börtönéletről, a szökési kísérletekről. Az első számú közellenséget olvasva nemcsak a bűnelkövetés lélektana vagy az igazságszolgáltatási rendszer problémái tárulnak fel előttünk, hanem az elmúlt évtizedek Magyarországának történetét is új szemszögből ismerhetjük meg. Havas Henrik újságíró, televíziós és rádiós műsorvezető, közéleti szereplő. Számos nagy sikerű riportkönyv szerzője, gyakran foglalkozik provokatív, súlyos témákkal. A Libri Kiadónál eddig megjelent művei: Könyörtelenek Életre ítélt gyilkosok (2012) Szeretők Hálószobatitkok férfi és női szemmel (2013) Az a helyzet, hogy sokszor használtam eszközöket. Az eredeti nyomán az én mondásom úgy szólt: ha rövid a kezed, toldd meg egy bozótvágóval, vagy egy kilencmilliméteres pisztollyal. Ennek megfelelően mindig különböző eszközök voltak nálam: bokszer, vipera, szamurájkard, bozótvágó vagy lőfegyver. Viszont nem mindenhol vehet elő egy szamurájkardot, főleg lőfegyvert az ember, ezért én sokkal jobban szerettem a bokszert. A bokszerrel újra és újra lehet ütni, méghozzá közelről. Hallani, ahogy a palinak törik az állkapcsa, ropog a fogsora. Semmi máshoz nem hasonlítható, amikor a véres péppé zúzott húsban tompán tocsogva csattan, szinte húz az ütés! Ez olyan euforikus érzés, mint amikor szétárad az emberben az az adrenalin, és megszáll valami kurva lebegés.