Hírzárlat

Balassagyarmat, 1973. Két fiú oson az éjszakai utcákon, a ruhájuk alatt a helyi katonai laktanyából ellopott fegyverek. Előre megfontolt tervük, hogy behatolnak a lánykollégiumba, s túszokat ejtenek, majd a hatóságokat arra kényszerítik, hogy biztosítsák számukra az ország zavartalan elhagyásának lehetőségét. Vajon ki ellen lázadnak ezek a fiúk? Az őket elhanyagoló szüleik érzelmileg üres élete, a családjuk, a fojtott levegőjű kisváros vagy a korabeli társadalmi tér szűkös számukra? Az elkerülhetetlen tragédia sokak életét végigkíséri; a Pintye család tagjaiét, a túszul ejtett lányokét, a szemtanúkét, a leszámolásban bevetett katonákét, rendőrökét, az eset megoldásában közreműködő pszichiáter szakértőkét. S egy fiatal balassagyarmati lányét, Hatala Csengéét, aki a történet nyomába ered, nem sajnálja az időt, nem fukarkodik az érzéseivel és a könnyeivel, s fáradhatatlan kutatómunkával felgöngyölíti a történet legapróbb részleteit is, hogy megírja ezt a sajátos tényregényt, a túszdráma és a Kádár-korszak politikai-társadalmi közegének hiteles forrását, egyben személyes vallomását a körülötte feltáruló emberi világ értelmezéséről és a felnőtté válás fontos lépéseiről. Egy régi legenda nyomában – az igazságot kutatva a múltban, a megismerés határait feszegetve a jelenben, s csendben átlépve a jövője küszöbét. Hatala Csenge: Szeretném elkapni a karját, hogy megállítsam, és azt mondjam: ne. Rohanok utána, pedig ő éppen hogy csak siet. Látom a barna bőrcipőit, ahogy minden lépésnél előtűnnek a hosszú kabát alól, s tapossák a nyirkos macskakövet. Látom, ahogy kezét a zsebébe csúsztatja, és hallom, ahogy megcsörgeti benne a kulcscsomót. Már csak pár lépés, és ő is ott lesz a látogatók között, akik az utca túloldalán várakoznak, hogy bejussanak a laktanyába. Pár lépés, és fegyverekkel lép ki ugyanannak az épületnek a kapuján, hogy még aznap este túszokat ejtsen, amiért végül az életével fizet. Nagyon szeretném elkapni a karját azon a hideg, nyirkos, januári reggelen, hogy megállítsam, és azt mondjam: ne. De nem teszem. Nem tehetem. Negyvenkét év választ el tőle. Így hát felsóhajtok, és azt mondom: tedd, amit tenni készülsz, s én majd írok róla. 2015.01.07. Egy különös évfordulóra (Sharon Olds I Go Back to May 1937 című verse alapján).