Spanyol szerelmi átverés

A fenébe, tényleg ennyire elkeseredettnek és élhetetlennek hisz engem.

Igen – vágta rá a belső hangom. Mert az is vagy.

– Ja, semmi különös. – Legyintettem, amikor eszembe jutott, amit anyától hallottam. Hogy mit mondott az az önjelölt Sherlock Holmes, amikor nem bukkant fotografikus bizonyítékra a kitalált pasimról. – Csak egy kis családi dráma.

Nem akartam látni Aaront. Az arcát, az ajkait, az állkapcsa markáns vonalát. Nem akartam látni, miféle titkokat rejt az óceánkék szempár.

élet azonban nem könnyű. Kanyargós és hepehupás. Az egyik percben sima az út, a következőben zötyögős.

kellett jönnöm, hogy jobban szeretem a játékos Aaront, mint azt, aki mindig eltitkolja az érzelmeit

kellett jönnöm, hogy jobban szeretem a játékos Aaront, mint azt, aki mindig eltitkolja az érzelmeit

Találkozott a tekintetünk. Volt valami akarat és éhség a mély, óceánkék szemekben. Valami, ami kitörni készült. Vagy csak a saját tajtékos érzelmeim tükröződését láttam bennük.

Édes istenem, képes, és megteszi. A kamupasim, egyben leendő főnököm a szemem előtt fog levetkőzni.

Vajon kijut nekem valaha is abból, ami Gonzalo és Isabel között van? Át merném adni magam egyáltalán az érzésnek?

Vajon érzek én valaha olyan őrült és letaglózó szerelmet valaki iránt, hogy ahhoz képest minden más csupán háttérzajjá szelídüljön?

Arról nem is beszélve, hogy nézett rád egész idő alatt, amióta itt dekkolunk.

Hogy mi van?

– Mennyi is? Két órája? És még mindig csak téged lát, minden mozdulatodat olyan megbabonázva követi, mintha szivárvány lőne ki a seggedből, és csillagösvényt húznál magad után. Gusztustalannak tartanám, ha nem lennék én magam is szerelmes. – Megpaskolta a kezem. – Márpedig nekem elhiheted, hogy ez a kivörösödött képed korántsem olyan cuki.